247/2. A Mélyrétegek Bejárata — A Veszett Metadátumok Nyomában

Az Antikvárius szeme megakadt a sötét, hívogató résen. A spirál aljában tátongó nyílás mélyebb titkokat ígért, mint a felső szintek bármely „hiányzó adatbázis” felirata. Egy pillanatig habozott, de a bürokrácia iránti morbid kíváncsiság, mely az elmúlt órákban kerítette hatalmába, erősebbnek bizonyult, mint a józan ész. Végül is, ki ne akarná felderíteni egy 404-es hibakód gyökerét, különösen, ha az egy könyvvé vált vevővel kapcsolatos?
Egy mély sóhajjal, ami több volt beletörődés, mint félelem, az Antikvárius a rés felé indult. A nyílás alig volt szélesebb, mint egy nagyméretű lexikon, de sikerült áthatolnia rajta. Odabent egy keskeny, fémből készült spirális csúszda vezetett lefelé a homályba, éppen olyan méretű, hogy egy vastagabb kötet kényelmesen lecsússzon rajta. Az Antikvárius némi ügyetlenséggel belevetette magát, és a súlyos fém súrlódása kíséretében, lassan, de megállíthatatlanul ereszkedni kezdett a mélybe.
A csúszás lassú volt és monoton, minden egyes fordulat a mélyraktár egy újabb, szagmentes rétegébe vezette. Sehol egy polc, sehol egy Henderson úr-féle smiley arc. Csak a fém, a penésztől tiszta, steril levegő és a távoli, alig hallható zúgás, mintha valamilyen gigantikus, elfeledett ventilátor dolgozna a világ végén. Végül egy halk koppanással ért talajt, egy még komorabb, még sivárabb szinten.
Ez a helyiség, ha egyáltalán lehetett annak nevezni, csupán egy apró, kör alakú tér volt, melyet egyetlen, halványan vibráló neoncső világított meg. A falakat csupasz, szürke beton alkotta, és a középen egy rozsdás, alacsony asztal állt. Az asztalra félig elmosódott feliratot véstek: „Adatbázis-integritás Ellenőrző Pont – Csak Esetleges Hibaüzenetek!” Az asztalon egy régi, katódsugárcsöves monitor állt, melynek képernyőjén egyetlen szó villogott, sárgás-zölden, végtelen ciklusban: „ÚJRA-PRÓBÁLKOZÁS...”