245/1. A vászonkötet — A kiadó rejtélye

Az új vevő, kezében a mosolygós, gőzölgő teáscsészékkel díszített kötettel, először csak pislogott arra az üres helyre, ahol Henderson úr az imént állt. Aztán egy ideges kacaj tört ki belőle, mintha élete legzseniálisabb bűvészelőadásának tanúja lett volna. „Hát, ez aztán a szellemes tréfa! Henderson úr, maga mindig is a rejtélyek mestere volt!” – mondta, és a könyv borítóján a kedélyes arc mintha egyetértően pislogott volna. Az Antikvárius digitális tudata eközben nem talált releváns bejegyzést a „szellemcsínyek” kategóriában, annál inkább a „metamorfózis irodalom” szekcióban. A rendszer riadót fújt: egy „élő tartalom” került a polcra, ami eddig csak elméleti lehetőség volt.
Az új vevő, ahelyett, hogy a hátraarcot választotta volna, csak lelkesen lapozott. A lapok között halvány, száraz teaillat terjengett, mint egy régi teaház elfeledett emléke. „És milyen remekül illusztrált! Még a teáscsészék is gőzölögnek, mintha frissen öntötték volna!” – lelkendezett. „Ez kétségkívül a gyűjteményem ékköve lesz!” – a hangja kissé rekedt volt az izgalomtól, de a reményteli csillogás nem hagyta el a szemét.
A bolt feszült forgalma nem enyhült. Egy hölgy épp egy XIX. századi, erősen moralizáló regényt vett le a polcról, és nem vette észre, hogy a kezéből leeső, apró, sárga cédula épp a Henderson-könyv lábához hullott. A cédulán egyetlen szó állt, halvány tintával, mintha egy rég elfeledett szerző utolsó gondolata lenne: „Kiadó?”