244/1. A katalógusba írt lélek — A gőzölgő jegyzet

Az Antikvárius próbálta volna megfogalmazni tiltakozását, ám hangszálai csupán mély, adatfolyamszerű zümmögést adtak ki. Elméje, mely hajdan a porlepte anekdoták és irodalmi labirintusok otthona volt, most minden porszemcsét, minden padlórecsegést és a régi papír halvány illatát is precízen katalogizálta. Ő maga volt a leltár. Ő maga volt a katalógus. A homlokára vetített vonalkód nem a szégyen, hanem egy roppant hatékony, ám némileg tolakodó azonosító szám benyomását keltette.
Az új vevő, mit sem sejtve az Antikvárius belső, egzisztenciális kríziséről, elégedetten megkopogtatta a vonalkódot. „Kiváló,” mormogta, mintha egy ritka kiadást vizsgált volna. „Pontosan ilyen automatizált rendszerre volt szükségem. Ugyebár, uram?” – fordult Mr. Hendersonhoz, aki csak bólogatott, a számla összegét elégedetten ellenőrizve. „A kettes polc,” utasította a vevő az Antikváriust, mintha az egy eltévedt könyv lenne, „a ’Szépirodalom’ szekciót kérem, rendezze át kronológiai sorrendbe. És a ’Gőzölgő Titkok’ sorozatot tegye előre, az első öt kötetet.”
A „Gőzölgő Titkok” kifejezésre az Antikvárius szeme megakadt a mélyraktár ajtajából előbukkanó, rézszínű teáskannán. Az edényből lágy gőz szállt fel, mintha maga is valamilyen elfeledett történetet mesélne. A teáskanna nem csak gőzölgött, hanem halványan vibrált is, és egy apró, alig hallható, kattogó hangot adott ki. Talán csak egy újabb, önműködő háztartási eszköz volt, egy rég elfeledett kiadás a „Kulináris Különlegességek” gyűjteményéből. Vagy valami egészen más.