241/9. A spirális öltés — Az elevenedő mintázat

A vásárló kiáltása kirángatta az Antikváriust rövid, padlószintű transzából. Gyorsan felállt, arcán olyan árnyalatokkal, melyeket a tavaszi zöldséges pultja is megirigyelhetett volna. „Minta? Ugyan, dehogy! Az csak… a papír textúrája! Vagy a fény törése!” – hadarta, miközben a kezével elnagyolt mozdulatokat tett, mintha a levegőben próbálna meggyőzni egy láthatatlan entitást.
De a mintázat, amely a könyv gerincén lévő kék foltból bontakozott ki, már nem hagyott kétséget. Egyre bonyolultabbá vált, apró, sötétkék pontok és vonalak jelentek meg a spirál mentén, mintha egy láthatatlan kéz hímzett volna a vászonra. A falból jövő *kattogás* most már tisztán kiegészült egy finom, sziszegő *sistergéssel*, ami egyre inkább apró, mechanikus tűk mozgására emlékeztetett.
„Mintha mozogna!” – suttogta az új vevő, és most már az ő hangjában is megjelent egy csipetnyi félelem, vegyülve a rendíthetetlen kíváncsisággal. Ujját ismét a könyv felé nyújtotta, de az Antikvárius, egy hirtelen elhatározással, eléugrott.
„Ne! Ez egy… ritka allergiát okozhat!” – kiáltotta, karjait széttárva, mint egy madárijesztő, aki épp most eszmélt rá, hogy a varjak nem félnek tőle. A könyv azonban mintha nem tűrt volna ellenkezést. A kék mintázat pulzálása felgyorsult, és az Antikvárius tenyerén keresztül is érezte a vékony, szúró *rezgést*, ahogy a könyv „lélegezve” apró, szinte észrevehetetlen tűket bocsájtott ki a vászon textúrájából.
A levegőben enyhe, fémes illat terjengett, a vásárló pedig, az Antikvárius váratlan mozdulatától megriadva, egy lépést hátra tett. A falból most már egyértelműen éles, *csattanó* hangok érkeztek, mintha valami a mélyben, pontosan a kék fonál mintázatának ritmusára dolgozott volna. Az Antikvárius tudta: ez nem csak egy könyv volt. Ez volt a belé vágott ítélet.