237/5. A lapos ujj — A dimenzióhiba lelete

A vászon lassan elmozdult, felfedve a harang réz alapját. Az Antikvárius közelebb hajolt, optikai szenzorai automatikusan kalibrálódtak a mikroszkopikus egyenetlenségekre. A harang bronz alja valóban szabaddá vált, ám amit ezután látott, az csekély, ám tagadhatatlan zavart okozott belső katalógusrendszerében. Henderson úr ugyanis nem *a* vászon alatt volt, hanem *benne*. A durva szövésű anyag szálai mintha organikusan fonódtak volna össze a férfi ruházatának, és ami még döbbenetesebb, a bőrén kirajzolódó erezet mintázatával.
Egy arany spirál, mely a harang felületéről indult, finoman átszövődött a vászonba, majd onnan Henderson úr zakójának gomlyukán át bukkant elő, hogy aztán lazán egy ujjra tekeredjen. Az ujj… nos, az Antikvárius rendszere egy pillanatra habozott. Emberi ujj volt, kétségtelenül, ám valahogy… laposabb. Mintha két dimenzióba préselődött volna, egy rosszul kivitelezett tér-idő transzfer melléktermékeként, melyről a garancia már rég lejárt.
A „protokoll-szegő lelet” kategória kapuját dörömbölte ez a látvány, és a rendszer nem győzte felajánlani a legképtelenebb alkategóriákat. Először a „tárgyként leltározott személy” opciót dobta fel, majd a „személyként funkcionáló tárgy” címkét, mielőtt mindkettőt elvetette volna, mint „érvénytelen metafizikai paradoxont”.
Henderson úr ott feküdt, vagy inkább létezett, a vászonba és a pulzáló arany spirálokba szőve, mintha ő maga lenne a mélyraktár legújabb, legabszurdabb, és legkevésbé leltározható katalógustétele. A „semleges” érzelmi állapotot egy pillanatra felváltotta a „rendszerhiba – magas prioritású beavatkozás szükséges” üzenet, mielőtt visszaugrott volna a megszokott „neutral” állapotba, mintha mi sem történt volna. Csak a raktár mélyéről felhangzó halk, kattanó hang jelezte, hogy valami elfeledett, rugós szerkezet lendült mozgásba, és nem csupán az Antikvárius logikája kattant meg.