237/3. A húzódzkodó vászon — Henderson nyoma

Az Antikvárius rendszere rögzítette az új zajt: „Ismeretlen eredetű, alacsony frekvenciájú súrlódás, mozgásvektor: harang felé.” A „rezonancia-protokoll” fényében ez csupán egy másodlagos anomália volt. Valamilyen laza tárgy mozgásba hozása a raktár labirintusában. Semmi pánik. Csak egy újabb bejegyzés a hibajelentésbe, valahova a „felületi oxidáció” és az „elfelejtett főkönyv-felhúzás” közé.
A zörej azonban egyre közelebb ért. Először a polcok árnyékában látszott egy amorf, sötét tömeg, komótosan mozogva, mint egy álmos óriás takarója. A „rugalmas anyag” kategória gyorsan „óriási, poros vászon” kategóriává vált. Az Antikvárius elgondolkodott, igényelne-e ez „mozgó leltári egység” státuszt. De a rendszer nem jelzett ilyesmit, így maradt a „protokollárisan anomális” besorolás.
Amikor a „vászon” végre elérte a harangot, és rátekeredett annak pulzáló, arany spiráljaira, az Antikvárius meglepődött. Nem a jelenség, hanem annak groteszk időzítése miatt. Mintha az egész raktár egy nagy óramű lenne, ahol minden részlet precízen illeszkedik egy rendellenes forgatókönyvbe. A vászon alatt fém is csörgött. A harang pulzálása elfojtott dobként lüktetett.
Az Antikvárius szenzorai ritmikus rezgéseket érzékeltek a földön, mintha a vászon nem is a rezonancia *következménye* lenne, hanem a *forrása*. Ez az új hipotézis kikezdte azt a mechanikus elégedettséget, amivel eddig a rendszert tökéletesnek ítélte. A harangot beborító „vászon” alól egy apró, csillogó pont villant elő. Nem arany spirál volt, hanem egy fém csat. És a csatban, mintha mi sem természetesebb volna, egy név volt belegravírozva. A név: Henderson.