187/1. A fagyos számla – Az energia-kiegyenlítés hajnala

A trombitán lévő tollból készült csengő nem csupán megfagyott; a statikus kétségbeesés művészi ábrázolásává vált, egy apró, kikristályosodott emlékművé egy hőtani tévedésnek. Mr. Henderson, akinek mosolya valóban berepedezett, érezte, ahogy az egész antikvárium levegője sűrűsödik, majd paradox módon ritkulni kezd a hirtelen lehűléstől. A „termikus kvázi-szingularitás” kifejezés súlya – a Hivatal szlengje szerint – nagyobb volt, mint gondolta. Az Antikvárius, mintha egy láthatatlan gravitációs mező húzná le, lassan leült egy régi, roskadozó karosszékbe. A vibráló palack immár nem csupán rezonált, hanem valósággal remegett, a benne lévő folyadék felületén apró jégkristályok jelentek meg, mintha csak egy miniatűr gleccser születését ünnepelné.
Mr. Henderson kinyitotta a vastagabb borítékot. Belül nem csekken, sem bírságon, hanem egy egyszerű, ám annál végzetesebb utasításon akadt meg a szeme. „Azonnali energia-kiegyenlítés. Protokoll: T-734/B. Végrehajtó egység: Termikus Különítmény.” A Termikus Különítmény, pletykálták, nem viccelt a hővel. Eljöttek, és bármilyen, a Hivatal által túlzottnak ítélt hőt eltávolítottak, vagy épp hiány esetén bejuttattak. Most az utóbbi volt a cél, és ez sosem jelentett jót az antikvár gyűjteményekre nézve. A „kiegyenlítés” ugyanis nem a finomhangolásról szólt, hanem a drasztikus, azonnali beavatkozásról.
„De hogyan?” súgta Mr. Henderson, hangja vékonyabban csengett, mint a trombitájáról letört toll. „Hogyan pumpálhatnak vissza hőt egy… egy antikváriumba? Hiszen ez nem kazánház!” Az Antikvárius, aki már a legrosszabbra készült, csak intett egy fáradt mozdulattal a kezével. Ismerte a Hivatalt. Ők nem kérdeztek. Ők cselekedtek. És az ő cselekedeteik sosem voltak mentesek a drámai túlzásoktól.
Pillanatokkal később az utca felől egy halk, mély zúgás hallatszott, amely nem a Hivatal szokásos, szigorú teherautóira emlékeztetett, hanem inkább egy alacsonyan szálló méhrajra, amelynek minden tagja egy apró, működő kazán volt. Az antikvárium bejárati ajtaja előtt egy vastag, fémből készült tartály állt meg, rajta a Hivatal stilizált, lángoló emblémájával. Egy alak szállt ki, teljes termikus védőruházatban, arcán egy sötét plexi pajzs takarta el a kifejezést. Kezében nem egy aktatáskát, hanem egy súlyos, csővezetékes berendezést tartott, amelynek vége finoman pulzált.
„Jöttek a hőt visszapumpálni” – suttogta az Antikvárius, és valami halvány mosoly jelent meg az arcán. Ez már nem volt félelem, inkább a helyzet abszurditása feletti megadás. „És azt hiszem, nem holmi kályhával fognak érkezni.” Mr. Henderson megpillantotta a tartály oldalán lévő feliratot: „Termikus Stabilizációs Egység – Kényszerített Kiegyenlítés Mód”. A légkör, amely eddig csak hűlt, most egyfajta furcsa, fojtott várakozással telítődött. A levegőben érezhető volt a távoli, de egyre erősödő, forró szél előrejelzése.
A fém tartályból egy vékony, de robusztus cső tekeredett ki, amely egyenesen az antikvárium bejárata felé kúszott, mint egy fémkígyó, amely kész lenyelni a hideg, könyvekkel teli teret.
***
A sarkon, egy elfeledett könyvespolc mélyén, egy rozsdás, rézveretes mérleg tűnt fel a homályból.