186/5. A Néma Gramofon — A Hiányzó Rezonancia

Az antikvárius tekintete a pult szélén megbúvó, miniatűr réz gramofontölcsérre esett. Szája néma űrt bámult. Pontosan ilyen volt az akusztikai hiány? Egy tárgy, melynek lényege a hang, most csendben pihent, mintha sosem lett volna belé lehelet. Az antikvárius óvatosan felemelte. Nehéz volt, hideg. Vajon a súlya is befolyásolja a decibel-tömeghiányt?
A füléhez emelte, ahogy korábban a térképpel tette. Most sem hallott semmit, csak a saját szívverését, ami a félelem és a frusztráció furcsa ritmusában dobogott. Mégis, ha a Hivatal logikáját követjük, egy gramofonnak zümmögnie *kellene*. Ha nem teszi, az a néma adósság melegágya. El tudott képzelni egy különleges „Néma Nyilatkozatot” erről a tárgyról: „Jelen gramofon, a 47-es tételszámmal nyilvántartva, igazoltan nem bocsát ki semmiféle, a 3/B. pontban rögzített decibel-tartományba eső hangot. Az esetleges múltbéli hangzásokért a Hivatal nem vállal felelősséget.”
A gondolat egy pillanatra elvonta figyelmét a falióráról, ami már régóta mozdulatlanul állt. Aztán eszébe jutott a hirtelen, szinte észrevétlen elmozdulás. Az óra is megnémult, vagy csak a csend lett annyira hangsúlyos, hogy a ketyegés elmerült benne? Hogy lehetne hitelesíteni egy ilyen, abszurd hiányt?
Elképzelte Mr. Hendersont, ahogy ő maga is valószínűleg egy hasonló tárgyat próbálna „akusztikailag fedezni”. Talán egy miniatűr „csend-bankot” alapítana, ahol a túlzottan zajos tárgyak decibel-többletével kompenzálná a néma eszközök hiányát. Egy bizarr csend-deviza, melyet a Hivatal sosem ismerne el, de talán épp ezért működne.
Az antikvárius letette a gramofont, és pillantása megakadt a pult alatt elhelyezett régi, díszes üvegpalackon, melynek belseje furcsamód vibrált, mintha a benne lévő levegő, vagy valami más, egy pillanatra, szinte hallhatatlanul, rezonált volna.