184/2. A jégárus ajánlata — Az első pecsét feloldása

Mr. Henderson szemei, melyek eddig a boríték és az antikvárius között ingáztak, most önkéntelenül is az ajtó felé siklottak. Egy jégkrémárus? Ebben a jeges pokolban? A hang olyan éles és vidám volt, hogy abszolút helytelennek tűnt a körülmények között, mintha egy szatíra szereplője tévedt volna egy tragédiába. Hendersonnak az az abszurd gondolat jutott eszébe, hogy talán az árus az „egyensúly” része, egy mobil fagyasztóláda, amely a tartozások szállítására szakosodott. A remény apró, jeges szikrája gyulladt ki benne: talán az árus segíthet, legalább egy forró teát eladhatna, vagy valami. A boríték azonban szilárdan tapadt a kezéhez, jégkristályokként szorítva ujjait.
Az antikvárius enyhe, szinte észrevehetetlen mosolyra húzta a száját. „Az ajánlat sosem késik, Mr. Henderson,” mondta, hangjában egyfajta morbid bölcsesség csengett. „Mindig van valami, amiért fizetni kell. De most térjünk vissza a mi kis… ügyletünkhöz.” Intett a kulccsal a láda felé, amelynek fedelén a hópelyhes pecsét úgy ragyogott, mint egy végzetes jóslat. A hideg már nem csak a kezéből, hanem az egész testéből áradt, mintha maga is egy mozgó jégtömbbé válna. A lélegzete is zúzmarássá vált, apró felhőket eregetve a levegőbe.
Mr. Henderson próbált megszólalni, de a hangja reszketeg és gyenge volt. „De… miért? Mi ez az egész?” Kérdése inkább egy fagyott sóhaj volt, mintsem valódi kérdés, és az antikvárius úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. Ehelyett lassan, méltóságteljesen a ládához lépett, és a kulcsot a pecsétbe illesztette. A fém és a jég találkozása szinte észrevehetetlenül halk, de végtelenül metsző hangot adott ki. Olyan volt, mintha maga az idő fagyott volna meg egy pillanatra.
Az antikvárius finoman elfordította a kulcsot. A pecsét egy halk kattanással engedett, és a láda fedele magától, lassan felemelkedett. Nem volt benne semmi látványos: csak egy újabb, kisebb, szintén jégbe fagyott boríték, melyen pontosan ugyanaz a kézírás szerepelt, mint a Mr. Henderson tenyeréhez fagyott példányon. Mellette egy piciny, de döbbenetesen nehéznek tűnő, szintén jeges pecsétnyomó pihent, melynek alján a hópelyhes embléma még élesebben kirajzolódott. Az antikvárius tekintete Mr. Hendersonra szegeződött, szemeiben valami megfoghatatlan elégedettség csillogott. A jégkrémárus csengője elhalkult, majd teljesen elnémult, mintha sosem lett volna ott, de a távolból egy apró, csikorgó hang hallatszott, mint amikor egy befagyott kerék forog a hóban.