167/1. A sziklakert lakói — A zöldövezeti átsorolás

A kisteherautó nyitott platóján a réztalapzatok ütemes csörömpöléssel koccantak össze minden egyes úthibánál. Henderson és az antikvárius szorosan egymás mellett zötykölődtek, miközben a belváros füstös árnyékait lassan felváltották a gondosan nyírt külvárosi sövények és a virágzó muskátlik.
A sofőr egy kétszintes, sárgára festett ikerház előtt fékezett le. Megelégedetten fújt egyet, majd a két rögzített alakot szuszogva átemelte az alacsony kerítésen. A súlyos talpazatok tompa puffanással süllyedtek bele a nedves virágföldbe, pontosan a műanyag flamingók és egy törött fülű kerámiatörpe között.
– Na, így már van némi tartása a sziklakertnek – jelentette ki a háztulajdonos, miközben egy sárgaréz locsolókannával bő vízsugarat zúdított a két mozdulatlan férfira, hogy lemossa róluk az utcai port.
Henderson érezte, ahogy a hideg víz lassan végigcsurog a homlokán, de a nyakát szorító merevítők miatt egyetlen pislantásra sem futotta az erejéből. Az antikvárius merev tekintete a szemközti műanyag gombára szegeződött, ahol egy kövér meztelencsiga kezdte meg esti mászását.
A szomszéd telekről hamarosan átlesett egy idős hölgy, majd elismerően bólintott a kerítés felett.
– Milyen élethűek! – kiáltotta. – Szinte látni a kétségbeesést a szemükben.
– Manapság már tudnak formázni a művészek – válaszolta büszkén a házigazda, és gondosan visszahúzta a locsolótömlőt.
A szürkület lassan rátelepedett a rendezett kertre. A kerítés tövében egy apró, fémes kattanás visszhangzott, ahogy a szomszéd automata fűnyírója elindult éjszakai járőrére.