162/1. A Selejtezőgarat — A rutinellenőrzés

A lepecsételt iktatókosár finom zökkenéssel indult meg lefelé egy rézbélésű csúszdán, majd halk puffanással érkezett meg egy zöld posztóval bevont válogatóasztalra. A zárócímke reccsennve vált el a tetőtől, ahogy a doboz fedele magától felpattant, s a friss levegővel együtt a pörkölt kávé meg a dohos papír megszokott, megnyugtató illata áradt be.
Mr. Henderson és az antikvárius némi kevély nehézkességgel másztak ki a bársonyból, s miután kiegyenesítették a zakójukat, megkönnyebbülten néztek körül. A helyiség teljesen hétköznapi képet mutatott: a falak mentén tölgyfa iratszekrények sorakoztak, az asztaloknál zöld ernyős lámpák fénye mellett tisztviselők körmöltek precíz, monoton mozdulatokkal. Semmi nyoma nem volt az előbbi zavarba ejtő optikai képtelenségeknek.
– Látja? Ugye megmondtam – igazította meg szemüvegét Henderson, gyorsan visszanyerve szakmai önbecsülését. – Egy teljesen szokványos adminisztratív átmenőállomásba kerültünk. Az előbbi csupán egy rosszul beállított pneumatikus útvonal eredménye volt.
Az asztal túloldalán ülő tisztviselő fel sem nézett a hatalmas főkönyvből, csak meglendítette a töltőtollát.
– Név és iktatószám? Személyes selejtezés vagy rendes évi leltár? – kérdezte kimért, udvarias hangon.
– Csupán tévedés – felelte Henderson határozottan. – Szabadságolási kérelmet nyújtottunk be, amit már jóváhagyott a hivatal.
A tisztviselő megértően bólogatott, majd egy szabályos igazolást nyújtott át nekik, és a matt üvegajtó felé mutatott. Minden a legteljesebb rendben és nyugalomban haladt. Amikor azonban az antikvárius rányomta a kezét a sárgaréz kilincsre, a fém felülete alatt egy apró, csontból faragott felhúzókulcs fordult el egyet halkan a tenyere alatt.