159/6. Az érmebedobós üdvözlés — Az interaktív biodíszlet

A sínpálya finom zökkenéssel állt meg a központi csarnok mértani közepén, pontosan egy csiszolt gránittalapzat felett. A pneumatikus csörlő lassú, méltóságteljes ereszkedésbe kezdett, míg a bársony kosár és a ránehezedő üvegburkolat száraz kattanással nem rögzült a talpazat beépített zárjaiba.
A mennyezeti sínek felől hirtelen három vakító reflektorfény csapódott a vitrinre, teljesen melegmentes, hideg fehérségbe borítva a bent ülőket. A kordonok mögött összegyűlt első látogatócsoport halk elismeréssel mormogott fel, miközben egy egyenruhás teremőr ünnepélyesen megkocogtatta a réztáblát a pálcájával.
– Ugye mondtam? Teljes körű elismerés – suttogta Henderson, és megpróbált elegánsan hátradőlni, bár az elektromágneses ülés továbbra is szorosan fogva tartotta a derekát. A közönség felé intézett egy kimért, hűvös mosolyt, mint aki pontosan tudja, mi jár a magasabb fizetési fokozat mellé.
Az antikvárius azonban észrevett valamit az üveg belső oldalán, közvetlenül a réstábla alatt. Egy apró, lepecsételt érmebedobó nyílás csillogott ott, amely felett a következő felirat állt: „1 tantusz: Hivatalos üdvözlet és gesztusrekonstrukció.”
Mielőtt bármelyikük megszólalhatott volna, a kordonnál álló kisfiú bedobott egy rézszínű zsetont a külső automatába. A vitrin talpazatában apró fogaskerekek kezdtek zakatolni, és egy beépített emelőkar ruganyosan kipattant a bársony bélésből, majd Henderson jobb csuklóját megragadva lendületes, gépies intésbe kezdett.
– Jó napot kívánok, a munkarend zavartalan! – harsant fel a búra belső hangszórójából Henderson saját, előre rögzített és dobozszagúra torzított hangja, miközben a szerkezet lankadatlanul rángatta a tisztviselő karját.