158/2. A szomszédos vitrin — A minőségi cseretelepe

Az új tisztviselő nem hordott sárgaréz csöveket, sem lyukkártyás szalagokat. Egy makulátlan, sötétszürke szövetöltönyt viselt, és a hóna alatt vastag, bőrbe kötött leltárkönyvet szorongatott. Megállt a két búra között, majd egy apró, ezüstözött kulccsal kioldotta a szomszédos kiállítódoboz zárszerkezetét.
Henderson közelebb lépett az üvegfalhoz, miközben az antikvárius fojtott morgással kísérte a jövevény minden mozdulatát. A szomszédos vitrinből egy tökéletesen csiszolt, viaszból formázott tisztviselőfigurát emeltek ki. A bábu karjai mereven nyúltak előre, mintha éppen egy láthatatlan bélyegzőt készülni nyomni a levegőbe.
– Látja? – mutatóujjával élesen átbökött a kvarcüveg felé az antikvárius. – Azok ott a prémium kategóriás másolatok! Mi pedig csak a hiányos leltári tételek kosarában landoltunk.
A sötétszürke öltönyös tisztviselő feléjük fordult, megigazította a nyakkendőjét, és megkocogtatta Henderson búráját. Egy apró, sárgaréz csipeszt húzott elő a zsebéből, amellyel friss címkét illesztett a talpazatra: „Kijelölve időszakos csereingatlannak”.
Henderson arca elfehéredett a szakkifejezés láttán. Nem végleges selejtezésre vártak, de nem is örökös kiállítási tárgyak voltak: a kiolvadt viaszfigurák átmeneti pótlására osztották be őket.
A terem végében ekkor éles, gépi gőzszisszenés hallatszott, és a padlódeszkák közül lassan emelkedni kezdett egy nagyméretű, hűtött réztálca.