146/2. A tőkehalas pecsétnyomó — A visszaminősítés illúziója

Az Antikvárius remegő kézzel illesztette a halformájú rézkulcsot a tölgyfa könyvszekrényből előbukkanó, gyöngyházfényű nyílásba. A sárgaréz kopoltyúk szinte rásimultak a fára, s amikor elfordította, a szekrény mélyéről nem száraz fogaskerekek kattogása, hanem lágy, víz alatti csobbanás hallatszott. A Főtanácsossá előléptetett félcipő eközben méltóságteljesen közelebb csúszott a parkettán, mintha személyesen kívánná felügyelni a hivatali eljárást.
– Csak egy kis... rendszerhiba lehet – suttogta az Antikvárius a cipőnek, hátha a lábbeli megérti a magyarázkodást. Meggyőződése volt, hogy a titkos rekeszben megleli a manuális vészleállítót, amellyel visszahozhatja Henderson Tanácsost a selejtezőből, helyreállítva a megszokott hivatali rendet. Végtére is, egyetlen komoly hivatal sem működhet vészhelyzeti protokoll nélkül.
A nehéz tölgyfa ajtó lassan kitárult, ám vészleállító helyett csupán egy apró, selyemmel bélelt tálca csúszott elő. Rajta egyetlen, gondosan megformázott tárgy pihent: egy ezüstözött halbőrrel bevont, hivatali pecsétnyomó, amelynek mintázata kísértetiesen emlékeztetett egy tátott szájú tőkehalra. Mellette egy tintával átitatott, sós szagú szivacs hevert, amelyből még mindig apró, zöldes buborékok szivárogtak a levegőbe.
Az Antikvárius megkönnyebbülten sóhajtott fel. Ha ez egy pecsétnyomó, akkor Henderson sorsa mégsem végleges; csupán le kell pecsételnie a megfelelő kérvényt a visszaminősítéshez. Ám amikor a pecsétet közelebb emelte a lámpafényhez, észrevette, hogy a mintázat rögzített betűi nem a Tanácsos nevét formázzák, hanem valami egészen mást.
A szoba sarkából ekkor halk, cuppogó hang hallatszott, mintha egy vizes gumicsizma próbálna kétségbeesetten lépést tartani a láthatatlan bürokrácia ütemével.