142/3. A teljes garnitúra — A leltári átvétel

A kristálypohárból felbugyogó víz másodpercek alatt nyomtalanul eltűnt a legalsó szellőzőrács mögött. A vásárló ámulva figyelte a folyamatot, majd elégedetten bólogatott: a bútor nemcsak rendkívül stabil volt, de láthatóan önállóan gondoskodott a saját karbantartásáról is.
– Kivételes darab – állapította meg a férfi, s zakója belső zsebéből előhúzott egy nehéz, sárgaréz nyomót. – A Központi Minőségellenőrzés nevében ezennel hitelesítem az átalakulást.
Henderson Tanácsos megkönnyebbülten sóhajtott fel, és már épp a nyugta átadásához nyújtotta volna a kezét, amikor a vásárló határozott mozdulattal a tölgyfa felületére nyomta a hideg fémet. A pult mélyéből fojtott, elégedett nyögés futott végig. A tintás lenyomat pillanatok alatt felszívódott a fa erezetébe, mintha maga az egykori Antikvárius írta volna alá a saját leltári bizonylatát.
– És most, Tanácsos úr, térjünk rá a megállapodásunk második felére – fordult a vásárló Hendersonhoz, miközben elégedetten megveregette a frissen átvett olvasópultot. – Az iktatótermi garnitúrához ugyanis elengedhetetlen egy hozzá illő, kárpitozott karosszék is.
Henderson dermedten próbált visszalépni a csigalépcső irányába, de a lába nem engedelmeskedett. A parketta illesztéseiből apró, viaszos hajszálgyökerek kúsztak fel a nadrágszárán, miközben bőrcipője sötét, lakkozott bükkfává keményedett a sarka körül.
A vásárló gondosan elrakta a bélyegzőt, majd a bejárati ajtó melletti rejtett fali fülkére pillantott, ahonnan halkan kattanva kinyúlt egy üres, réz gravírozótábla.