139/4. A zöldes lenyomat — Az élő kiegészítő

A tanácsteremben Mr. Henderson éppen újabb csésze gőzölgő teát töltött magának, elégedetten konstatálva a tölgyfafazettás falburkolat és a tizenkilencedik századi lajstrompapír aromájának harmonikus rezonanciáját. A fiatal tisztviselőjelölt közben a hüvelykujja között morzsolgatta a sárgaréz karimájú címkét. A zöldes nedv szagtalansága ellenére különös nyomot hagyott a bőrén: a folt nem szívódott fel, hanem apró, pulzáló mintázatba rendeződött, pontosan lekövetve saját ujjlenyomatának barázdáit.
– Kérem a kiegészítő tételt is az iktatóba tenni – szólt hátra Mr. Henderson anélkül, hogy megfordult volna. – A mintaellenőrzési jegyzőkönyv lezárásához elengedhetetlen a teljes leltári pontosság.
A segéd nem válaszolt, mert a zöldes zselé ekkorra már a csuklójáig terjedt, finom, indaszerű hálózatot fonva a bőre alá. Amikor megpróbálta lepergetni a fémgyűrűt, a rézkarima csikordulva zárult rá a mutatóujjára, mint egy precíziós szorító bilincs. A tanácsterem közepén álló nagy tölgyfaasztal lábánál, a sűrű szőnyegrojtok között ezzel egyidőben apró, halványzöld rügy pattant ki.
A Tanácsos gondosan megtörölte a száját a vászonsalvétával, majd az alagsori fitológiai részlegre mutató belső vonalas telefonkagylóért nyúlt.
– Kérem a kiegészítő tétel besorolását – mondta a kagylóba méltóságteljesen. – Úgy tűnik, a legutóbbi szállítmány élő szövetei tökéletesen integrálódtak a hivatali személyi állományba.
A telefonvonal másik végén csupán halk, száraz papírzizegésre emlékeztető rágóhang válaszolt.