112/4. A páncélüveg mögötti nézőtér — A regisztrált végkifejlet

Henderson az üvegre tapadt, orra kilapult a hideg felületen. A másképén, aki odabent épp a teáscsészét szagolgatta, egyetlen porszemnyi eltérés sem látszott: ugyanaz a kávéfolt éktelenkedett a zakója hajtókáján, mint amin most önkéntelenül végigsimított.
– Ez egy felvétel! – jelentette ki magabiztosan, bár a hangja megbicsaklott. – Trükkös tükrök és optika.
Az Antikvárius nem vitatkozott. Ehelyett a pulton lévő teáscsészéhez lépett, és megemelte. A túloldali önmaga hajszálpontosan ugyanabban a pillanatban tette ugyanezt. Ám amikor az Antikvárius visszatette a csészét, a túloldali alak szája gépiesen megmozdult:
– *Már elnézést* – recsegte a plafonból alálógó réztölcsér –, *de a műsor ezen szakasza fizetős.*
A pultból halk kattanással fémfiók ugrott ki. Benne két réztábla feküdt: „Iktatószám: 112/B. Mechanikus ügyeletesek. Szolgálati idő: határozatlan.” A falon függő tervrajzok lefordultak, s helyükön száz apró, üveg mögötti páholy bukkant elő. A páholyokban porcelánfejű bábuk ültek, és lassú, gépies tapssal köszöntötték az új vezérlő személyzetet. Henderson a vasajtóhoz rohant, de az már visszavonhatatlanul egybeolvadt a csempézett fallal.
A fémkürt halk sziszegéssel újabb lyukkártyát dobott ki. A sötét csigalépcső felől távoli, bizonytalan léptek zaja visszhangzott. Újabb vendégek váltottak jegyet az előadásra.