105/10. A végső elszámolás — A statikai kötelezettség

A réztárcsa meglepő határozottsággal állt meg a kilences számnál, s a szekrény mélyéből előpattant egy apró, csontból faragott kar. Henderson önkéntelenül hátralépett egy lépést, ám a parketta azonnal halk sziszegéssel megemelkedett a sarka alatt, milliméteres pontossággal követve a mozdulatot.
– Úgy tűnik, Henderson úr, Ön pontosan kétszáz grammal nehezebb a megengedettnél – jegyezte meg az Antikvárius, miközben csipeszével óvatosan kiemelte a szalag végén csüngő rézcédulát. – A Kőrisfa utca tizennégy alatti pék éppen most szeletelt fel egy nagyobb kenyeret. A háztömb tömegközéppontja vészesen eltolódott.
Henderson értetlenül ráncolta a homlokát.
– És ez a szerkezet most a pék kenyerét egyenlíti ki az én jelenlétemmel?
– Dehogy a kenyérrel – szidta meg gyengéden az Antikvárius. – Az étvágyával. A rendszer nem épületeket mér, hanem az azokban tartózkodók pillanatnyi tömegét. Ha Ön túl sokat vacsorázik, a szomszéd utcában megsüllyed a kémény.
Mielőtt Henderson tiltakozhatott volna, a szekrényből egy rugós mechanizmus csapódott ki, és végtelenül elegáns, kimért mozdulattal kiütötte a kezéből a sárgaréz olajozót, pontosan a padló azon pontjára ejtve azt, ahol a terhelési hiány mutatkozott. A vakolat mögötti optikai adatport azonnal megnyugtató, zöldes fénnyel világított át a mészrétegen.
– A főkönyv lezárva – bólintott elégedetten az Antikvárius, és elrakta a körzőt. – A várostervezés mindig is az egyensúlyról szólt.
Henderson némán meredt a lábánál heverő rézedényre, amikor a fal mögül halk, ritmikus ketyegés indult el, mint egy felhúzott időzítő.