101/7. A mennyezeti csapóajtó — A tőketörlesztés

A kék fénysugár pontosan a mennyezet sötét faburkolatának közepére mutatott. A csapóajtó halk rugócsikordulással pattant ki, és a nyílásból egy apró, sárgarézből öntött, drótkötélen ereszkedő teherliftecske nyúlt alá.
A platformon egyetlen, pedánsan megcímkézett kartondoboz pihent. Az Antikvárius remegő kézzel nyúlt érte, feltételezve, hogy a szerkezet egy újabb kamatkedvezményre jogosító kupont küldött. Ám amikor felemelte a fedelet, nem iratokat talált, hanem egy apró, működőképes aranyórát. Pontosan olyanát, amilyet ő adott le negyven évvel ezelőtt zálogba.
– A tőke – mormolta Henderson elképedve. – Visszafizették magának?
– De miért? – hűlt el az idős ember, s ekkor a doboz alján lapuló apró nyomtatványra tévedt a tekintete. A gépelt sorok szerint a kamatperiódus végével a zálogbeváltás lezárult. Mivel az üzlet tulajdonosa nem tudta megfizetni a felhalmozott tárolási illetéket, a rendszer visszaadta az eredeti zálogtárgyat, és helyette magát az ingatlant – valamint annak mindenkori személyzetét – foglalta le véglegesen a zálogház javára.
A padlóban lévő rézkeret sziszegve tágulni kezdett. A sötét nyílásból egy mechanikus kar emelkedett ki, amely udvariasan, de határozottan ragadta meg az Antikvárius gallérját, majd mélyre húzta a parketta alatti fogaskerekek közé.
– Rendkívül hatékony ügyintézés – jegyezte meg az idős ember halkan, mielőtt eltűnt.
Henderson egyedül maradt a csendben. Ekkor a szomszédos fal felől halk, ritmikus gőzsziszegés csapott fel, s egy sárgaréz kávéfőző csővezetéke bukkant ki a vakolat alól.