101/1. A nyitott átjáró — A váratlan elszámolás

Az ajtó halk, elégedett nyikordulással tárult ki a sötét folyosó felé, mint egy idős portás, aki negyven év után végre megkapta a jussát. A szabadba vezető út nyitva állt, ám sem Henderson, sem az Antikvárius nem tette meg az első lépést. Ehelyett mindketten a férfi kabátzsebére meredtek, ahonnan a sárgaréz henger ütemes, fémporos ketyegése áradt.
– Ön szerint ez most a visszajárót számolja, vagy a következő negyven év előlegét? – kérdezte Henderson, miközben óvatosan, két ujjával kihúzta a meleg rézhenget a zsebéből. A fémfelületen apró, vésett fogaskerekek pörögtek visszafelé.
Az öreg óvatosan visszalépett egy lépést a parketta repedésétől, s megpróbálta elsimítani gyűrött ingujját. – A karbantartási szerződések finommechanikája mindig tartogat némi rugalmasságot – jegyezte meg halvány, szakértői mosollyal. – Az aláírásom mindenesetre érvényes volt. A jelek szerint a teafű minősége is megfelelt a törlesztési szabványnak.
A henger ekkor egy utolsó, elfojtott csilingeléssel megállt. A rézborítás oldalán apró nyílás pattant ki, s belőle egy vékony, hűvös levegősugár kíséretében apró, összehajtott rézkártya csúszott elő. Henderson átvette a kártyát, amelyen csupán egyetlen nyíl mutatott a nyitott ajtón túli homályba, valamint egy gépelt sor: „A törlesztés lezárult. Kérjük, vegye át a letétbe helyezett ingóságot.”
A folyosó mélyéből ekkor halk, fémes kaparászás zaja szűrődött ki.