Vér és fém öröksége

Alinda ujjai megégtek a rézdrót forróságától, de egyetlen határozott mozdulattal eltolta a rejtett áthidalót. A vezetékek éles sípolása azonnal tompa morajlássá szelídült, s a mennyezeti lámpa vad villódzása elült, fojtott, sárgás sötétségbe borítva a fülkét. János mellkasa szaporán emelkedett, de a csatlakozójának visszajelző fénye végre egyenletes pirossal lüktetett.
– Apád nem hiába hagyta itt ezt a megoldást – sziszegte az új lakó, hátát a nyirkos vasfalnak vetve. – De ha az Őrszemek rájönnek, hogy a családotok évek óta illegális átkötést használ az L-szektorban, mindannyiunkat a süllyesztőbe dobnak.
Alinda élesen felhorkant, s ingerülten rántotta ki a kezét a panel borítása alól. Tenyerén égő piros nyomot hagyott a forró réz.
– Apám nem lopott! Csak nem hagyta, hogy a kolónia teljesen felemésszen minket! – vágta rá vágó hangon. – Anyámat elhurcolták a gépterembe, mert nem teljesítette a pedálkvótát. A bátyámnak nyoma veszett a mélyszinteken. Mi marad a családomból, ha még János csatlakozóját is engedjük kiégni?
– Apád a régi időkből hozta a tudást – mondta halkan a nagymama, s száraz kezével átkarolta a lány vállát. – Ő pontosan látta, hogy ez a rendszer megfojtja az embert. Ez az átkötés volt az utolsó öröksége, amit ránk hagyott.
János erőtlenül kinyújtotta a kezét, és megszorította Alinda csuklóját, miközben kint újra felhangzottak a távolodó csizmák léptei.