Tiltott dobbanás a csöndben

János-G534 óvatosan fészkelte be L656 kimerült testét a rozsdás vezetékek árnyékába. A férfi keze reszketett, de nem a fizikai kimerültségtől. Amikor felnézett Alindára, a szemében nem csupán a menekülő ember félelme bujkált, hanem egy régóta hordozott, nehéz titok súlya is.
– A nagymamád miatt jöttem veletek – mondta halkan János, s a hangja alig volt hangosabb a csövekben keringő levegő suhogásánál. – Nem a saját bőrömet féltettem az Őrszemektől.
Alinda meglepődve nézett a férfira. A kolónia szigorú törvényei szerint a személyes kötődés és a gyengéd érzelmek tiltott luxusnak számítottak; az ott élőknek csupán hasznos biológiai egységekként kellett létezniük. Nagymama a nyilvánosság előtt mindig hűvösen, elutasítóan viselkedett Jánossal a csarnokban, mintha a férfi csupán egyetlen számsor lenne a sok közül. De Alinda most hirtelen felidézte azokat a ritka pillanatokat, amikor az idős asszony tekintete megenyhült, valahányszor János elhaladt a pedálja mellett.
– Tudta, hogy a rendszer elpusztítana minket, ha megtudja – folytatta János, és megérintette a mellkasát, ahol a durva munkásruha alatt egy apró rézdarab lapult. – Azért utasított el újra és újra, hogy megvédjen az újrahasznosítástól. Én pedig tiszteletben tartottam a hallgatását. De a tekintetéből tudtam, amit a szájával sosem mondhatott ki.
Alinda megfogta a férfi kérges kezét. A kolónia embertelen sötétségében, a zárt zsilip mögött maradt múlt ellenére, ez a lefojtott szeretet adott nekik erőt ahhoz, hogy továbbmenjenek az ismeretlen járatokban.