A falba karcolt napfény

Alinda átpréselte magát a szűk résen, mielőtt a túlfeszültségtől füstölő zsilip végleg rácsapódott az Őrszem-3 vörös lencséjére. A hirtelen beálló csend szinte fizikai súllyal nehezedett rájuk a sötét szervizalagútban.
János-G534 az acélpadlón ült, L656 elnehezült, remegő testét támasztva. A levegő itt más volt: szárazabb, hűvösebb, és nem szagollott a dinamók elégett szigetelésétől.
– Átjutottunk… – suttogta János, s a hangjában a rettegés még mindig élesebben csengett, mint a megkönnyebbülés. – De hová? Innen nincs visszaút a szektorba. Ha a rendszer észleli a bio-kvóta hiányát, minket is újrahasznosításra írnak ki.
Alinda megdörzsölte az égési sérüléstől lüktető csuklóját. A szervizjárat falán, a vastag porréteg alatt régi, sárgarézből öntött csővezetékek futottak. Nem a kolónia megszokott, komor műanyagja volt ez, hanem még a 2050-es évekből maradt épületgépészeti elem. Nagymamája gyakran mesélt azokról az időkről, amikor az embereket először zárták be a föld alá. Több generáció nőtt fel úgy a pedálok felett, hogy a kolónia falait hitték az egyetlen létező világfalszerkezetnek.
– Nem is kell visszamennünk – felelte Alinda, miközben tekintete a falba karcolt, kopott Nap-szimbólumra tévedt. – Kétszáz éve azt sulykolják, hogy odakint nincs semmi, csak a pusztulás. De aki ezeket a járatokat építette 2050-ben, még tudta, mi az a szabad ég. Ha ők hagytak kivezető utat, mi megkeressük.
L656 lassan kinyitotta a szemét, s bizonytalanul megfogta Alinda kezét. A lány megérintette a hideg acélfalat: a kolónia nem a mindenség volt, csupán egy túlnőtt börtön, aminek most végre megtalálták a hátsó kijáratát.