Sziszegő dac

A gőz lépcsőfokai egy szűk, vízszintes szellőzőalagútba torkolltak. János mászott elöl, a fémlemez hideg porát törölve a tenyerével, Alinda közvetlenül mögötte lélegzett. Ahogy a járat egyre szűkült, a bezártság és a tehetetlenség fojtogató dühként tört fel belőlük. Amikor egy elágazáshoz értek, Alinda dacosan megragadta a férfi vállát.
– Miért futunk? – suttogta, hangjában a jövőtlenség éles vágásával. – Ha a nagymamámat elvették, és téged is megfosztottak mindentől, mit ér az, hogy csak túlélünk ebben a lyukban? Nincs holnapunk, János, csak a pedálok meg a lassú rohadás!
– Hallgass! – szorította meg János a lány kezét, szeme a sötétben is égett az elszántságtól. – A dühöd csak elárul minket, ha nem tudod uralni.
A fojtott vita fonalát egy közeli, fémes csattanás vágta el. A szellőzőrács résein át, a kinti folyosó sárgás ellenőrzőfényében egy Őrszem nehéz sziluettje tűnt fel. Durván rángatta magával a 84-es-alanyt, akinek zokogása és reszketése visszhangzott a rideg betonfalak között. Az Őrszem hangosan szitkozódva lökte előre a védtelen foglyot.
Alinda és János egymásra néztek a szűk résben. A közös veszély és a tehetetlen düh egyetlen pillanat alatt dacba fordult át. János nem habozott: a szellőző falán futó mellékvezeték kézi bypass-szelepéhez nyúlt. Megfeszítette izmait, és teljes erejéből eltekerte a rozsdás fémkart.
A kinti folyosón túlnyomásos, forró gőzfelhő robbant ki a csőből, egyenesen az Őrszem arcába. Az őr üvöltve kapott a szeméhez, elengedve a rémült foglyot, miközben a folyosót elöntötte a fehér, átláthatatlan homály. János visszahúzódott a sötétbe, és intett Alindának a mélyebb járatok felé. A lázadás első, apró szikrája kipattant; a visszaút végleg lezárult.