A gőz mögötti fény

A gőzkabinok felé vezető szűk kanyarban a csövek között meleg, párás levegő áradt ki egy apró repedésen. János megtorpant a derengő narancssárga ellenőrzőlámpa alatt, és hátrapillantott a lányra. A szigorú, hideg maszk, amit eddig magára erőltetett, egyetlen pillanatra megenyhült az arcán.
– Azt hiszed, nem tudom, miről beszélsz? – mondta halkan, szinte alig hallhatóan a gőz egyenletes sziszegésében. – Én voltam az, aki a szigorú tiltások ellenére minden este elment a nagymamád szektora mellett. Amikor még nem csupán G534 voltam a rendszer adatbázisában.
Alinda megtorpant, a lélegzete is elakadt a meglepetéstől.
– Te... ismerted őt?
– Szerettem őt – vallotta be János, és tekintete a sötét járat távolába révedt. – A Kolónia törvényei szerint az érzelem főbenjáró bűn. A Nagyi elutasított, elküldött magától, mert óvni akart a megsemmisítéstől. Úgy tett, mintha én is csak egy névtelen kód lennék a sok közül, de láttam a tekintetében azt a tiszta melegséget. Az a fény nem a Hálózatból származott, hanem a lelkéből.
Alinda mellkasát váratlan bizakodás járta át. A nyirkos, rozsdás csövek közt János szavai nem a csüggedésről, hanem egy eltemetett, mégis élő reményről tanúskodtak. A lány megértette: ha az emberi érzés képes volt túlfélni az elnyomást, akkor a külvilág napfénye sem elérhetetlen álom.
– Akkor nem vagyunk veszve – mondta Alinda szilárdan, és elindult János után a gőzbe borult lépcsőfokokon.