Suttogás a Homályban

A második pihenőszakaszban Alinda nem a saját csövébe tért vissza. A C-szektor eldugottabb, szellőzetlen részébe osont, oda, ahol az idősebb, már csak statikus munkát végző lakókat tartották.
A Nagyi apró, ráncos arca azonnal felderült a félhomályban, ahogy meglátta a lányt. Ő volt az egyik utolsó a bázison, aki még kintről származott, és aki ismerte az érzelmek igazi nevét.
– Megint őt láttad, igaz? – suttogta a sötétben a törékeny asszony, miközben reszkető kezével megsimogatta Alinda haját.
– Nem tudom kiverni a fejemből, Nagyi – válaszolta Alinda. A hangja tele volt azzal a kétségbeesett, álmodozó vágyakozással, aminek itt, a fémfalak között nem lett volna szabad léteznie. – Amikor rám néz, úgy érzem, mintha nem lennének szabályok. Mintha a csövek és a pedálok eltűnnének, és csak a végtelen tér maradna.
A Nagyi szemeiben egyszerre tükröződött a végtelen megértés és a halálos rémület. Pontosan tudta, mit jelentenek ezek a jelek:
L656 nem csupán egy gép.
L656 érez.
És ami a legveszélyesebb: L656 viszontszereti őt.
– Vigyázz, bogaram – intette a Nagyi, miközben szorosabban fogta a lány kezét. – A Kolónia szenzorai mindenhol ott vannak. Ha az őrszemek vagy a Központ megérzi a legkisebb szikrát is köztetek, mindkettőtöket a Selejtezőbe küldenek. Az érzelem itt olyan, mint a rozsda a fogaskerekeken. Kíméletlenül lemarják.
Alinda némán bólintott, felnézett a szellőzőrácsra, de a szívében már egy másik, csendesebb gépezet zakatolt. Lehet, hogy a szerelem tiltott volt. Lehet, hogy holnap újra a dinamókat kell hajtania, amíg a tüdeje is belefájdul. De a lelke legmélyén, ahol a Központ nem mérhetett adatokat, biztosan tudta: ez az egyetlen dolog, amiért érdemes felébredni a csőben.