Suttogás a hajtókarnál

A fenyegetés eltávolodott, az őrszem lépteinek fémes kopogása lassan elenyészett a csarnok monoton morajában. Alinda még mindig szaporán szedte a levegőt, lábai gépiesen küzdöttek a hajtókarral. A nagymama megigazította fakó kendőjét, és hálás pillantást vetett a lányra, de tekintete szinte azonnal a szomszédos pedálpad felé siklott.
A szomszédos szerkezetnél János, vagy ahogy a kolónia nyilvántartása hívta, a G534-es alany lépett közelebb a hálós választófalhoz. Az idős férfi arcát elmélyítették a megpróbáltatások, de a szemeiben megmaradt valami a régi világ melegségéből. Óvatosan egy karcolt, kopott kulacsot csúsztatott át a résen.
– Igyál egy kortyot, Ilona – suttogta halkan, őszinte aggodalommal. Látta, mekkora energiát követelt meg tőlük az iménti wattingadozás.
A nagymama tekintetében azonnal riadalom villant. A kolónia szigorú szabályzata tiltotta az energiát adó italok megosztását a padok között.
– Menj vissza a helyedre, G534-es! – utasította vissza halkan, de szigorú hangsúllyal. – Nincs szükségem a sajnálatodra, sem egy újabb ellenőrzésre!
János megadóan visszahúzódott a saját tengelyéhez. A nagymama elutasítása mögött azonban nem harag lakozott. Alinda tisztán látta, ahogy a nagyi tekintete ellágyul az idős férfi háta mögött. Bár a kolónia törvényei miatt kénytelen volt távol tartani magától Jánost, a csendes szigor álarca mögött régóta őrzött, gyengéd vonzalom rejtőzött.