A névtelen kötődés

– Miért lököd el? – csattant fel Alinda halkan, de élesen. A lány szemei villámlottak a feszültségtől. – Csak segíteni próbált!
– Nem kértem belőle, g534-es – ismételte meg a nagymama, miközben merev háttal ült a pedálpadon. A hangja reszketett a fojtott dühtől és a félelemtől. – A szabály nem játék, Alinda. Egyetlen rossz mozdulat, egyetlen engedmény, és mind az újrahasznosítóban végezzük.
János-g534 lassan visszahúzta a kezét, a rongyot a nadrágjába gyűrte. Sötét tekintete Alindára, majd az idős asszonyra tévedt.
– Nem a szabályok védik a bőrünket, hanem az, ha figyelünk egymásra – mormolta János keserűen. – Vagy már azt is elfelejtettük, hogyan kell embernek lenni?
– Embernek? – horkant fel a nagymama. – Ebben a szektorban nincsenek emberek, csak erőforrások! Aki szeretni akar, az meghal. Úgy, ahogyan L656-ért is csak a büntetőáram járna, ha kiejted a szájadon a nevét, Alinda!
Alinda arca elfehéredett. Összeszorította a fogát, a mellkasa szaporán emelkedett a felgyülemlett indulattól.
– Hagyod, hogy a félelem teljesen megegyen! – vágta rá a lány. – De én nem fogom elfojtani!
– Csend legyen mindkettőtöknél! – sziszegte János, de a szemeiben fojtott, forró megértés villant. – Inkább a pedált nyomjátok. A mérő újra emelkedik.