Véget nem érő történet

2222 · kis Ferenc

Repedések a rendszeren

A nagymama integetése után nem maradt más választás, mint követni őt az L-szektor sötét alagútjába. Itt már nem a gőzfüggöny, hanem a fülledt, hideg és nyirkos levegő volt az úr, ami beleragadt az ember ruhájába, majd onnan a bőrébe. Alinda alig húzta magát, ahogy a nedves falak súrolták. Az új lakó feszesen lépdelt a nyomukban, tekintetével a sötét semmibe fúródott, mintha a látatlan veszélyt fürkészné, vagy éppen azon gondolkozna, vajon megéri-e ez a macskajaj. A nagymama, akinek valószínűleg már rég nem volt kellemetlen az ilyesmi – vagy csak megtanulta elviselni –, magabiztosan haladt előre, de minden ráncában ott rejlett a félelem. Már persze ha egy öregasszony ráncairól lehet félelmet leolvasni, ami a gépek számára csak statisztikai adat.
Hamarosan egy szűk, elrozsdásodott kapuhoz értek, melyen mintha évszázadok pora ült volna. A kapu zárva volt, egy régebbi kor mechanikus reteszei tartották, de az egyik sarkában egy alig látható, apró réteg vakolat hiányzott. Mintha valaki gondosan, de titokban levakarta volna, hogy egy titkos üzenetet hagyjon hátra. Vagy csak szimplán lusta volt rendesen dolgozni. A nagymama megállt, és anélkül, hogy Alindára vagy az új lakóra nézett volna, lassan felemelte a kezét. Ujjai a falon tapogatóztak, majd hirtelen, egy rövid, ritmikus kopogássorozatot ütött a csupasz téglára. Nem volt hangos, alig hallatszott a suttogó csepegésben, de valahogy mégis betöltötte a teret, mint egy halálra ítélt gép utolsó lüktetése.
Alinda felkapta a fejét, és az új lakó is megdermedt. A kopogás, mintha egy régi, feledésbe merült dallam rejtett ritmusa lett volna, megfeszítette a levegőt. A nagymama az utolsó koppintás után lehúzta a kezét, és egy rejtett zsanér nyikorgása hallatszott a kapu mögül. Az acélajtó lassan, nehezen megmozdult, rés támadt rajta, melyen át beláttak a még sötétebb, még ismeretlenebb járatba.
„Ez nem az első alkalom, hogy valakinek mennie kell” – mormolta a nagymama, hangjában egy leheletnyi humor, mintha a Kolónia bürokratikus szigorát gúnyolná. „Mindig volt egy hátsó kijárat, még ha be is falazták. Csak tudni kell, hol keresd a repedést.” Alinda, a félelem ellenére, érezte, ahogy egy apró, szikraszerű remény gyullad benne. A Kolónia nem volt tökéletes. Még a legszigorúbb rendszerben is maradt rés a pajzson. Az ember mégis ember maradhatott.
Ebben a részben

Szereplők

—

Helyszín

—

Előző jelenet szereplői

  • alinda
  • az-uj-lako
  • nagymama

Részvétel

Részvétel

A művelethez belépés kell.

A műveletekhez regisztrálj vagy lépj be — a ponttáblán látod, miért jár pont.