Összezárt marok

A szellőzőakna égett szaga fojtogatóan ülte meg a szűk járatot. János megragadta Alinda csuklóját, és határozott mozdulattal visszatolta a lányt a tizennégyes fülke védelmébe. A falak mélyéből jövő bizonytalan lüktetés jelzést küldött az ellenőrző rendszernek, a szektor feletti veszélyzóna lámpái narancssárgán izzottak fel.
– Elment az eszed? – sziszegte Alinda, amint az ajtó visszazáródott mögöttük. Hangja éles volt, tüskés a félelemtől, de a szorítása nem engedett János karján. – Az egész hálózatot ránk döntöd! Egyetlen nyomorult meleg hullámért kockáztatod mindhármunkat?
– Neked fagyott le a kezed! – vágta rá János nyersen, zihálva. Az arca gránitkeménnyé vált a feszültségtől. – Nem hagyom, hogy gépként pusztuljunk el ebben a lyukban. Ha nem érzünk semmit, ha nem teszünk semmit egymásért, akkor már most halottak vagyunk.
Alinda szeme megtelt könnyel, a haragja egyetlen pillanat alatt roppant össze. Közelebb lépett, és homlokát a fiú olajszagú munkászubbonya felé döntötte. János lassan, óvatosan felemelte a kezét, és megsimogatta a lány haját, kizárva a külvilág fenyegető morajlását. A félelem árnyékában a kapocs köztük szilárdabbá vált, mint a kolónia betonfala.
– Ezt nem tanulhatják meg tőlük – szólalt meg a sarokból a nagymama, miközben éles tekintettel figyelte a fiatalokat. – Az ember nem a pedáloktól lesz ember, hanem attól, hogy védelmezi azt, akihez tartozik.
A folyosó felől nehéz, fémes léptek visszhangoztak. Az Őrszemek közeledtek, de János szorosan fogta Alinda kezét, készen arra, ami ezután következik.