Öröklött láncok

Orszemb hirtelen mozdulattal a vezérlőpulthoz lépett, és lecsapta a vészkapcsolót, de a megduplázott ellenállású lendkerék a felgyülemlett tehetetlenségtől tovább forgott, fémesen sikoltva a tengelyen. A Fülke-14 lakói nem tágítottak; a makacs, szaggatott ütem rázta a rozsdás padozatot, amit a kolónia 2050-es lezárása óta koptattak a generációk.
– Elég! – ordította az őr, és a sokkolóját közvetlenül a 84-es-alany vállához szorította. Kék szikrák pattantak, az egykori légiós teste megfeszült az áramütéstől, de a lábai, mintha önálló életet élnének, megtartották a dacos tempót. Alinda összeszorított foggal követte a mozgást, arcán a verejték mögött ott égett a düh.
A nagymama zihálva nézett a lányra. Ebben a fojtogató gőzben, a fogság negyedik generációjaként Alinda már nem ismerte a kinti világot. Az ősök még látták a szabad eget, mielőtt a kolónia rácsa leereszkedett, de a lánynak már csak ez a fémkalitka jutott örökségül. Most mégis, a lázadó ritmusban valami olyasmit érzett, amit a nagymama meséiből tanult: a szabadság nehéz, tiszta lélegzetét.
Gábor-bácsi dühösen, megfeszülő izmokkal vetette rá magát a saját pedáljára, szembefordulva Orszembbel.
– Ha leállít minket, a szektor feszültsége összeomlik! – kiáltotta az öreg, miközben a pult piros jelzőfényei villogni kezdtek. – Jelentenie kell a kiesést! Akkor magát is büntetik!
Az őr keze megremegett a gombon. A kolónia fojtogató szabályai őt is kötötték: a rendszert táplálni kell, bármi áron. A Fülke-14 lakói pedig tovább taposták a dacot a sötétbe.