Meleg tenyér a sötétben

A csend nehéz szövettel telepedett a sárgásan derengő fülkére. A Nagymama nem kiabált vissza. Lassan leült a keskeny fekhely szélére, és meleg, bütykös tenyerével átfogta Alinda hideg, remegő ujjait. A mozdulatban nem volt szemrehányás, csak az a végtelen, védelmező türelem, amit semmilyen szektorszabályzat nem tudott kitépni belőle.
– Igazad van, Alinda – suttogta az idős asszony, s tekintetét a vészvilágítás pislogó fényére emelte. – Nem a régi világban élünk. De amíg félteni tudjuk egymást, addig többek vagyunk a kolónia számlálóinál. Ez az egyetlen dolgunk: embernek maradni a vas mögött.
A folyosó felől nehéz léptek zaja törte meg a pillanatot. János lépett be a fülke nyitott ajtaján. Arcán kormos csíkok húzódtak, megégett ujjain még ott égett a túlterhelt relé szaga, de a tekintetében nem a büntetéstől való félelem látszott. Teréz biztonságban maradt a dinamoteremben; János vállalta a kockázatot, és a gépterem zaja mögött rátalált valami sokkal fontosabbra: a felelősségre, amit egy másik emberért érzett.
Alinda a fiúra nézett, s a mellkasát feszítő indulat hirtelen ellobbant. A kiégett vezetékek fojtogató szagában, a szűk fémfalak között a három ember tekintete összeért. A szabályok áthágása nem puszta meggondolatlanság volt, hanem az összetartozás utolsó, elvehetetlen menedéke.
– Helyreállítom a kört, de nem egyedül – mondta csendesen János, és megperzselt kezét nyújtotta Alinda felé. A kolónia fojtogató napirendje most először tűnt megtörhetőnek.