Lüktető Ígéret

A mélyből jövő zúgás hangosabbá vált, a járat élő falai mintha maguk is rezonáltak volna a titokzatos hívásra. Alinda és Janos szótlanul haladtak, lépteik tompán koppantak a puha, organikus talajon. A zöldes fény hol felerősödött, hol elhalványult, mintha a járat maga is lélegezne, ezzel együtt a szabad emlék ereje is egyre tapinthatóbbá vált. Ahogy egyre mélyebbre merészkedtek, a levegő édesebb, ugyanakkor fojtogatóbb illatú lett, mint valami ősi, szunnyadó virágé, amely az emberi test energiáját táplálja.
Egy kanyar után a folyosó egy tágasabb üregbe torkollott. Itt a zúgás már egyértelműen egy hatalmas, sugárzó forrásból eredt. Az üreg közepén, a vibráló falak által körülölelve, egy újabb kapu állt. Ez azonban nem olyan volt, mint a külső, rideg fémkonstrukció. Ez egyetlen hatalmas, kőbe vésett, mégis élőnek tűnő alakzat volt, felületét bonyolult, spirális minták borították, melyek egy központi nap-szimbólumban végződtek. A szimbólum izzott, lassan, ritmikusan lüktetett, mint egy óriási, földbe temetett szív.
Alinda megállt. A nagymama meséi most már nem csak emlékek voltak, hanem valóság. „Ez az, Janos… ez az,” suttogta, alig hallhatóan. Szemei a nap-szimbólumra szegeződtek, amelyből nem csak fény, hanem valamilyen energiamező is sugárzott, finoman borzolva a hajszálait. A kolónia szürke léte hirtelen nevetségesnek tűnt. Hogy lehetett valaha is emberi létnek nevezni azt, amit ők éltek? Ez a hely, ez az ősi pulzálás, ez a valódi emberi méltóság hívása volt, amelyről a nagymama beszélt.
Janos odalépett Alinda mellé, tekintete felváltva pásztázta a lányt és az izzó kaput. Félelme még mindig ott volt, egy hideg csomó a gyomrában, de Alinda elszántsága, a fény a lány szemében átragadt rá. „De… mi van mögötte?” – kérdezte rekedten, és az ajkai remegtek. A kolónia napirendje, az őrszemek, a büntetés emléke még mindig kísértett, de most már halványabbnak tűnt, mint valaha.
Alinda bólintott, mintha nem is Janosnak, hanem önmagának válaszolna. „A nagymama azt mondta… a nap fénye vár. Az igazi fény.” A kétségek ellenére a szabad emlék ereje elvonta a figyelmét a veszélyről. A lüktető fény hívogató volt, ígéretet hordozott. Hogy lehet az ember, ha nem úgy, hogy szembeszáll a hazugsággal, és követi a tudás hívását? Mi lesz vele, ha nem most teszi meg ezt a lépést?
A kapu halkan felzúgott, mintha válaszolna Alinda gondolataira. A spirális minták elmélyültek, a fény pulzálása felgyorsult. Alinda lassan, megingathatatlanul indult el feléje. Nem habozott, nem nézett vissza. Janos még egy pillanatra habozott, küzdve a belső rettegéssel, de aztán Alinda iránti szerelmének ereje erőt adott neki. Lépett. A kolónia most már valóban egy távoli, elfeledett rémálom volt.