Léptek a hűvös sötétben

Alinda szavait szinte még el sem nyelte az elosztóhelyiség vastag porrétege, amikor a mennyezet sarjadzó csőhálózata mögött felhorkant egy fémes hang. Nem emberi köhögés volt az, sokkal inkább egy hűtőventilátor fáradt, de megalkuvást nem ismerő zúgása. A mennyezeti sínre szerelt Őrszem-szenzor vörös pásztája felizzott, s lassan pásztázni kezdte a poros falakat. A hálózat észlelte a C-szektorbeli kiaknázatlan pedálidőt: az automatizált ítélet nem várt sokat, a hiányt azonnal „szabálytalan humán távolmaradásként” könyvelte el.
– Mozgás – suttogta János, s bár a hangja gyengéd maradt, a mozdulata gyors volt, mint a kipattanó rugó. Elkapta Alinda karját, s még mielőtt a vörös fénynyaláb eléjük vetülhetett volna, átléptek a kinyílt vasajtó küszöbén.
A nehéz ajtó mögött a sötét lépcsősor hűvös levegőt árasztott. Alinda a korlát hideg vasába kapaszkodva tette meg az első bizonytalan lépcsőfokot. Odabent, a fal túloldalán a csövek gúnyos kattogással jelezték: a szektorban maradt nagymamára máris áthárították a hiányzó wattokat. Ám a lány szívében a szorongás helyett valami furcsa, meleg elszántság gyúlt fel. A nagymama emlékei nem a rácsos cellákról szóltak, hanem a továbblépés bátorságáról.
János határozott mozdulattal rácsapta a vasajtót a mögöttük közeledő szonda orrára, kizárva a gép rideg ítéletét. A mélybe vezető sötét lépcsőházban most először nem a kolónia szigorú napirendje ketyegett, hanem az ő saját, közös lépteik ritmusa.