Az elfeledett vérvonal

Alinda az elosztóhelyiség mélyébe lépett, ahol a poros fémrácsok alatt egy régi, kézi vezérlésű szerszámos láda feküdt. János hallgatva követte a lányt. A vakzónában a kolónia szigorú napirendje többé nem hajtotta őket, ám a sűrű csendben azonnal felszínre törtek az elfojtott emlékek. Alinda a falhoz támaszkodott, és a kezére nézett, amely még mindig megviselt volt a dinamópedálok rázkódásától.
– Anyám már itt született, a C-szektor mesterséges fényében – szólalt meg Alinda, és a hangja megtelt régóta hordozott feszültséggel. – Soha nem látott mást, csak a csöveket és a masszaadagolót. Apám pedig... az ő energiaszintje alig harmincévesen zuhant le. Amikor már nem tudta tartani a kiszabott kvótát, az Őrszemek csendben átszállították a fagyos kamrába. Elfelejtett számmá vált a rendszerben.
János nem szólt, de a tekintetében megvillant az együttérzés és a néma düh. A kolónia szigorú világában a család fogalma szinte teljesen megsemmisült; az embereket csak a fizikai teljesítményük és a termelt testenergiájuk alapján osztották be a szűk lakórekeszekbe.
– Csak a nagymama maradt nekem – folytatta Alinda, miközben lassan áthúzta az ujját egy rozsdás konzol felületén. – Ő még hallotta a saját nagyszüleitől, mi az a szabad élet. Mesélt a szélről, a nyílt égboltról, meg arról az időről, amikor a családot nem a hálózati terhelés határozta meg. Most ott ül abban a rideg cellában, teljesen megtörten. Ha az Őrszemek rájönnek, hogy eltűntem a szektorból, rajta fogják behajtani a hiányzó energiát.