A vakzóna csendje — új hang

A lépcsősor alján a hideg csőhálózat melege már nem volt érezhető. A falakból nem pattogtak a megszokott impulzusok, a kolónia ütemes zúgása halk, távoli morajlássá szelídült. János elengedte Alinda kezét, ahogy a lábuk alatt egyenetlenné vált a talaj: a rozsdás rácsokat törmelék és megszilárdult mészréteg váltotta fel.
– Látod? – suttogta Alinda, és tekintete a nyers sziklafalra kövült. – Itt nincsenek érzékelők. Semmi nem méri a pulzusunkat, semmi nem számlálja a wattokat.
Egy elhagyatott elosztóhelyiség tárult fel előttük a sötétben. Kiszuperált tápegységek és kiszáradt szűrőberendezések csontvázai álltak körben, mint egy elfeledett kor emlékművei. A fal mellett egy régi korlát törött íve hajlott meg, amin túl a nedves repedésekben fekete penész telepedett meg – az élet egy olyan formája, amely a kolónia fertőtlenített lakószektoraiban elképzelhetetlen lett volna. János megérintette a hideg sziklát. A fémen nevelkedett ujjainak idegen volt a vastag por és a durva felület.
– Ha a hálózat nem lát minket, a kolónia szemében megszűntünk létezni – mondta János, és éles hangjában düh keveredett a kesernyés felismeréssel. – Nem vagyunk többé számozott alkatrészek a rendszerben.
Alinda lassan visszanézett a felfelé vezető sötét torokra. A nagymama halk szavai jutottak eszébe a régi időkről, amikor az ember maga döntött a saját sorsáról, és nem a termelt testenergia határozta meg az értékét. De az emberré válás ára most a teljes védtelenség volt. A kiszámítható masszaadagok helyett a hideg por maradt, az Őrszemek parancsai helyett pedig a néma bizonytalanság. Ott álltak a sötétben, két elszabadult elem, akiknek most először kellett kitalálniuk, hogyan lépjenek tovább saját akaratukból.