Közös dobbanás

A szűk szervizakna fojtogató sötétjében csak a saját szaporán ziháló lélegzetüket hallották. Odakint az Őrszem-3 nehéz, hidraulikus léptei lassan eltávolodtak, ahogy a gép folytatta mechanikus járőrözését a csarnok túlsó felén. A vörös érzékelő pásztázó fénye már nem érte el a rejtett zugot.
Alinda a térdeit a mellkasához húzva ült a porban. Keze reszketett a felhalmozódott feszültségtől és az imént felfedett döbbenetes igazságtól: attól a tudattól, hogy a kolónia teljes hálózata a lakók életerejét szívja magába. János látta a lány szemében megülést nyerő, fagyos kétségbeesést. Lassan felé nyújtotta a kezét, és gyengéden átkarolta a vállát. Nem a szokásos, sürgető mozdulattal tette, hanem csendes, óvó melegséggel.
„Nem vagy egyedül, Alinda” – mondta halkan, olyan természetes bizalommal a hangjában, ami szinte idegenül hatott a nyirkos falak között. – „Amit most megtettünk, az nem csupán egy áramkör átkötése volt. Megüzentük a lentieknek, hogy nem vagyunk egyedül. Nem eldobható alkatrészek vagyunk ebben a gépben, hanem emberek, akik emlékeznek.”
Alinda felnézett rá, s a sötétben lassan megnyugodott a légzése. Összekulcsolta ujjaidat János durva tapintású tenyerében. Ebben az apró, tiszta gesztusban olyan megbonthatatlan szövetség született köztük, amilyet a kolónia szigorú szabályai sosem tudtak teljesen kiirtani. Elhitte a férfinak, hogy van kiút a csövek és dinamók világán túl, és hogy a napfény nem csupán egy elfeledett mese.