Koppintás a sötétben

A szellőzőcső szűk, hideg fémjárataiban a porszemcsék szárazon kaparták az emberi torkokat. Mögöttük, a 14-es fülke vékony lemezfalán túl csattanva záródott az automata retesz: az Őrszem benyitott az üres szektorba. A nehéz gép léptei alatt megremegett a tartószerkezet, de odabent már csak a padlóra csöpögött izzadságot és a kihűlő dinamópedálok szagát találhatta.
János utolsóként húzta maga után a rácsot, ügyelve rá, hogy a csavarhúzóval visszaakassza a rozsdás reteszt. A sötétben csupán egymás akadozó légzését hallották. Alinda előrearaszolt, ujjai a poros falakat tapogatták, míg Nagymama lassan, szinte hangtalanul követte a lányt.
– Nem léphetnek ránk – suttogta Alinda, s hangjában már nem a félelem, hanem egy addig ismeretlen, éles dac rezgett.
Gábor bácsi a cső falának támasztotta a hátát, majd ökle szorosan a fémlemezre zárult. Három ritmikus, halk koppintást ütött a csővezetékre. A jel szokatlan volt – nem a kolónia megszokott gépzaja, hanem a régi szektorok tiltott kódja. Néhány másodperc múlva a járat mélyéből, az elfeledett járatok felől két halk válaszütés érkezett.
Ez a válasz nem a rendszeré volt. A lázadás apró, láthatatlan szikrája gyúlt ki a sötétben: a hálózat túlsó felén mások is figyeltek.