Kalóriák és tekintetek

A fémes léptek visszahúzódtak a hatos szektor homályába, az őrszem pedig magával vitte a fagyos fenyegetést és a gyanakvó optikák kattogását. A tizenkettes pad feletti LED megnyugtató, unalmas zölddel derengett. Alinda tüdeje úgy sípolt, mint egy elállítódott nyomásszabályzó szelep, de a lábai nem állhattak le; a dinamó nem ismert kegyelmet, csak a fordulatszámot.
– Látod, kislányom – szólalt meg a nagymama rekedtes, elnyűtt hangján, miközben próbált nem túl látványosan kapkodni a levegőért –, a régi világban az emberek futópadra jártak, és fizettek érte, hogy izzadhassanak. Mi legalább ingyen kapjuk a híg szintetikus pépet.
Alinda megrázta a fejét. A saját lába sajdult bele abba a száznegyven wattos extra terhelésbe, amit az imént áttolt a saját tengelyére, hogy megmentse az öregasszonyt a fagyos értékeléstől.
– Ez nem futópad, mama, ez egy biológiai tápegység foglalata – morgott a lány, s közben fél szemmel a szomszédos pult felé pillantott.
János-g534 a tízes pultról halk, rekedt köhögéssel próbálta felhívni magára a figyelmet. Nem nézett közvetlenül rájuk, hiszen a kamerák még mindig szerették az indokolatlan szociális interakciókat extra terhelési bírsággal díjazni, de egy apró, elfojtott mosollyal jelezte: látta, mit tett Alinda. Ez a minimális, törvénybe ütköző emberi gesztus többet ért a Kolónia összes napi kalóriaadagjánál.
A nagymama észrevette a pillantást, s halk, bölcs rezonanciával tette hozzá:
– Az ember attól ember, drágám, hogy akkor is átveszi a terhet a másiktól, ha a wattmérő szerint ez tiszta gazdasági csőd. A gép nem tud áldozatot hozni, csak kopni.
Alinda mélyet sóhajtott, majd még egyenletesebben nyomta a pedált. A lábai fáradtak voltak, de a mellkasában valami meleg, dacos szikra gyúlt. Talán mégsem csak alkatrészek voltak ebben a hatalmas, zakatoló gépezetben.