Irracionális ellenállás

A zöld LED nyugtató, gépi fénye lassanként visszahozta a tizenkettes pad lakóinak szívverését a megszokott, kolónia-kompatibilis ritmusra. Az őrszem fémes léptei végleg elhaltak a hatos szektor felé vezető folyosó zúgásában. János-g534 a szomszédos hajtókaron eddig úgy tett, mint aki kizárólag a saját kilowattjaival van elfoglalva, de amint a vörös optika eltűnt a gőzben, a tizenhármas pad felől egy óvatos, elfojtott köhögés hallatszott.
János megszegte a Kolóniai Etetési és Munkarendszabályzat vonatkozó cikkelyét: ahelyett, hogy a tengelyt bámulta volna, Alindára nézett. Ráadásul nem a szokásos, éhség szülte üveges tekintettel, hanem azzal a teljesen irracionális, kalóriapazarló aggodalommal, amit a régebbi mesékben szerelemnek neveztek.
– Bírjátok? – suttogta János, miközben a bal bokaízülete ritmikusan kattogott a túlterhelt láncon. – Átdobhatok egy kis ellenállást a tizenhármasra... ha nem veszi észre a hálózat.
– Ne hülyéskedj, János – sziszegte Alinda szaggatottan, miközben a vádlija görcsösen megfeszült a vason. – Ha lecsökken a wattod, mindkettőnket átirányítanak a lencsefejtőbe. Aztán majd ott lehetsz lovagias!
A nagymama halkan felnevetett, bár a hangja inkább hasonlított egy száraz csapágy csikorgásához.
– Látod, lányom? – zihálta az öregasszony, szorosan markolva a kopott fogantyút. – Ez az. Nem az acél meg a zöld lámpák. Az ember ott kezdődik, ahol a marhaság. Amikor valaki plusz pedálozást vállal egy másikért, pedig a számtan szerint éhen kéne döglenie miatta.
János egy gyors, ügyetlen mosollyal próbálta leplezni a zavarát, miközben izzadtságcsepp gurult le a számozott pamutpólóján. Ebben a nyirkos teremben, a gépzsír és a tápmassza szagában az efféle irracionális hülyeség volt az egyetlen dolog, amit az őrszemek még nem tudtak kalibrálni.