Emberi wattok

Az őrszem szürke páncéljának kattogása lassan elenyészett a csarnok fojtogató gőzében, s a feszültség, mint a túlhúzott hajtószíj, egyetlen csöndes sóhajjal lazult meg a tizenkettes pad körül. Alinda torka égett, combjai remegtek a túlterheléstől, lábai már csak a tehetetlenségtől forgatták tovább a nehéz lendkereket. Szeme előtt fekete pöttyök táncoltak, de a kijelzőn a LED végre szilárdan zölden derengett.
Ekkor a tizenhármas pad felől egy halk fémes kattanás hallatszott. János, a szomszédos állomás fiatal technikusa, észrevétlenül feljebb kapcsolta a saját ellenállását, elcsalva néhány értékes wattot Alinda túlfeszített áramköréből. Nem nézett a lányra, tekintetét szigorúan a saját fordulatszámmérőjén tartotta, mégis, az izmaira kiülő feszültség pontosan árulkodott arról a láthatatlan hídról, amit kettőjük közé épített. A kolónia szigorú szabályai között ez a néma tehermentesítés több volt minden elhadart szónál: a tiszta törődés gesztusa.
A nagymama, miközben lábai ritmikusan jártak a megszokott tengelyen, halvány, meleg mosollyal figyelte a fiatalokat. Neki nem kellett magyarázni az ilyen mozdulatokat. Eszébe jutottak a régi idők meséi, amikor az emberek még virágokkal meg lopott pillantásokkal udvaroltak egymásnak a napfényben, nem pedig elcsalt kilowattokkal.
– Látod, kislányom – suttogta az öregasszony olyan halkan, hogy a gépzaj elnyelje –, nem a fém teszi az embert, hanem az, amit a másikért elbír.
Alinda megérezte a pedálok könnyebbültségét, s ahogy átpillantott János izzadt profiljára, a mellkasában ébredő meleg hatására a rideg szürkeség egy pillanatra elhalványult. Itt, a gőzben és a vasak között mégiscsak emberré váltak.