Élő erőfeszítés

A derengő fénytömb elárasztotta a szellőzőakna szűk, rozsdás falait, és a megszokott, nyirkos hideget hirtelen felváltotta egy ismeretlen, száraz melegség. Alinda végighúzta remegő ujjait a dohos fémburkolaton: nem a dinamótermek elhasznált, izzadságszagú gőze áradt a résekből, hanem a fenti világ tiszta hősége. A kolónia elfeledett zugaiban minden egyes wattért emberi izomnak kellett megfeszülnie, hús-vér testek sorvadtak el a pedálok folyamatos hajtásában, de ez a vezeték most a nap természetes erejéből táplálkozott.
– Nézd, Alinda! – nyögte a Nagymama, s a lábánál húzódó rézsínre mutatott, amely halványan izzott a fal tövében. – Az Őrszemek nem azért zárták le ezt a szektort, mert elromlott. Azért tüntették el, mert itt nem volt szükség az emberi testek kimerítésére. A pedálok nem az áram miatt kellettek nekik, hanem hogy fogva tartsanak minket.
A járat mélyén riasztószirénák tompa, ritmikus kattogása csapott fel. Az L-szektor felől érkező tisztogató áramkiütés tompa robajjal csapódott a szigetelt válaszfalaknak. Alinda tudta, hogy János lenti döntése nyert nekik időt: a férfi a saját testét vetette be a hálózatba, hogy átvállalja a halálos feszültséget, és ezzel megállítsa a felderítő rendszereket.
– Nem hagyhatjuk, hogy hiába tette – suttogta a lány, s bár rettegés szorította össze a torkát, átkarolta a Nagymama törékeny vállát. Együtt léptek be a felizzó fénysávba, maga mögött hagyva a kolónia emberi energiára épült gépezetét.