A régi fényút

A porlepte üveglap mögött egy rozsdás, mechanikus áramkörváltó karja meredt a sötétbe. A Nagymama görbe ujjaival megérintette a hideg fémburkolatot, ahol a kopott festék alatt még kirajzolódott a kolónia előtti időkből származó szimbólum: egy stilizált napkorong.
– Ez a főelosztó nem a generátorok áramát kapta – suttogta az idős asszony, miközben Alinda segítségével félretolta a beszorult plexi védőlemezt. – A fenti fénygyűjtők energiája ide futott be, mielőtt az Őrszemek eltorlaszolták a felszíni csatornákat, és a mélybe tereltek mindenkit. Apád azt mondta, az áramköri jogokat nem törölhették ki teljesen.
Alinda megfogta a nehéz kart. Tenyérnyi felületen érezte a vas nyers hidegét, de ahogy ráfeszült, a falak mögül tompa, kattanó hang hallatszott. A járat mélyén egy elfeledett relé éledt újjá, s a sárgás pislákolást felváltotta egy vékony, zöldellő fénysáv a panel peremén.
– Ha átváltjuk, az energiát a felső szektor felé irányítjuk – mondta a lány, és a hangja belelehelt a sötétbe. – Nem a pedálok hajtják. Ez a fenti fény jussa, a mi örökségünk.
A szellőzőakna mélyéről fojtott berregés hallatszott: az Őrszemek hálózata érzékelte az elfeledett szektor áramfelvételét. Nem maradt sok idejük. A Nagymama ráhelyezte a kezét Alinda kézfejére, és együtt nyomták le a kart. A járat felső része halk morajlással világosodott meg, megnyitva az utat a régen elzárt szolár-járatok felé.