Az ég elfeledett jussa

A nehéz vaslemez tompa dörrenéssel záródott be odalent, a retesz fémes kattanását pedig azonnal elnyelte a szellőzőaknán végigsöprő forró huzat. Alinda körme a rozsdás vasfokba mélyedt, míg odalentről, a fémfedél túloldaláról felsírt az ívkisülések magas hangú sercegése. János kizárta a pusztító hősokkot a járatból, de önmagát a tisztogató áramkörök fogságában hagyta.
– Gyere, kislányom, ne nézz vissza! – ragadta meg a lány vállát a Nagymama, hangjában a régen elfojtott elszántsággal. A korlátba kapaszkodva húzta felfelé gyengülő testét a szűk vertikális csőben, ahol a falak már átvették a kolónia mélyéből áradó remegést.
Ahogy elérték a szellőzőakna felső elágazását, a sötétben egy vakon villódzó, sárgás jelzőfény bukkant fel: a régi felszíni csatorna elfeledett elosztója. A Nagymama megállt a keskeny szervizjárdán, és elszorult torokkal bámult a szellőzőrácson túli, porlepte vezérlőre.
– Apád mindig azt mondta, hogy nem a gépek jussa a fény – suttogta a Nagymama, miközben áttörölte a rács elszíneződött üvegét. – A kolónia alapítói elzárták a napenergiát a mélyben görnyedők elől, de mi vagyunk a napfény örökösei. Nem a dinamókat hajtó névtelen számok, hanem azok, akik még őrzik az ég emlékét.
Alinda visszanézett a lábuk alatt húzódó sötét mélységbe. János döntése lezárta a múltat, de a felsőbb szintek felé vezető út most nyitva állt előttük – a feledésbe merült joguk felé.