Egyetlen érintés melege

A nyirkos járatban a rozsda szaga keveredett a dohos porrá vált szigetelőanyag bűzével. János leengedte a reteszt rögzítő nehéz vasrudat, majd megállt. Tenyere még mindig remegett az áramütés szélétől; a bőre megpernyésedett a csipesz szikráitól, miközben az áramkört kikerülte. Sötét volt, csupán a betonfalaiba ivódott foszforeszkáló gomba adott valami halvány, kékes párolgást.
– Jól vagy? – fordult Alinda felé János. A hangja rekedt volt a szálló portól, de az aggodalom tisztán átszűrődött rajta.
A lány bólintott, bár a falnak támaszkodó háta még a távoli főkapcsoló rezonanciáját közvetítette. Nyakán vadul lüktetett az ér. János nem tehetett róla: közelebb lépett, és kinyújtotta a kezét. Ujjai óvatosan, szinte félve simították meg Alinda hideg csuklóját, mintha ellenőrizni akarná, hogy a lány szívverése nem szakadt-e meg a zárlat keltette riadalomban.
– A hálózat most leoldott, nem ránk vadászik – suttogta János, és most először nem tekintett a háta mögé, nem leste az Őrszemek fémes lépteit. Csupán Alinda tágra nyílt szemeit kereste a homályban. – Nem engedem, hogy visszavigyenek. Bármit mond a napirend, nem engedlek el.
Alinda nem húzta el a kezét. Lassan megszorította a fiú görcsös, koromfoltos ujjait, s a torkát szorongató félelem átadta a helyét egy eddig ismeretlen, szilárd bizalomnak. Még a Nagymama kimerült, szaggatott légzése sem bontotta meg kettejük törékeny csendjét.
– Együtt kell továbbmennünk – válaszolta a lány halkan, közelebb húzódva Jánoshoz. – Ha odalent leáll a szektor, többé nincs visszaút.
A távolban megszólalt egy mély, csővezetékből érkező tompa kongás: a Kolónia automata szelepei sorra lezártak mögöttük.