Az őrzött vérvonal

A fémcsikorgást hirtelen éles, szaggatott szirénahang vágta át: a munkaváltásjelző felvillant a csarnok mennyezetén. A pedálok ellenállása lassan megszűnt, ahogy a központi rendszer lecsatlakoztatta a generátorokat. Alinda lecsúsztatott lábbal roskadt a nyereg mellett a hideg betonra, miközben tüdeje sípolva követelte az oxigént. Nagymama remegő kézzel nyúlt utána, és a lány verejtékes homlokára simította elvékonyodott ujjait.
– Anyád tekintete volt ilyen, mielőtt elvitték – suttogta az idős asszony, ügyelve arra, hogy a szomszédos sorok őrei ne hallják meg. – István és Mária nem törtek meg. A hatos szektor mélyén rögzítették a nevüket, de az elektronikus lajstrom nem tudja eltörölni, honnan jöttünk. A családunk nem kódokból áll, Alinda.
A csarnok sarkából közeledő nehéz léptek zaja szakította félbe a suttogást. Őrszem-3 lépett elő a homályból, arcán fagyos haraggal, tekintetét a még mindig melegen izzó wattmérőre szegezve. A felügyelő a lány felé mutatott botjával, majd a csuklóján lévő kijelzőre koppintott.
– A megengedett energiafelhasználási határérték átlépése büntetést von maga után – morogta az őr elfojtott méreggel. – A család fogalma nem szerepel a hatékonysági mutatókban. Ha még egyszer túlterhelést okoz a mellette lévő alany miatt, mindkettőjüket átirányítom az alsó szintekre.
Alinda nem sütötte le a szemét. Bár izmai görcsösen tiltakoztak, kiegyenesedett a fémes padlón. Tudta, hogy a nagymamája az utolsó élő kapcsolata a múltjukhoz, és apja nyomdokaiba kell lépnie, ha meg akarja védeni őt.