Az örökölt melegség

A fémágyak és az izzadtságszagú gőz mélyén, amint az őrszem szürke alakja végleg elmosódott a folyosó homályában, a tizenkettes padnál hirtelen megenyhült a feszültség. Alinda combtői sajogtak a megfeszített tempótól; a saját ritmusa mellé átvette az öregasszony hiányzó wattjait is. A torkát szorongató korábbi düh helyét azonban lassan átvette valami sokkal mélyebb, csöndesebb melegség.
Ránézott a nagymamára, akinek törékeny alakja szinte elveszett a hajtókarok árnyékában. A lány családjából már alig maradt valaki ebben a rideg C-szektorban. Szüleit még kisgyermek korában választotta el tőlük a kolónia kíméletlen átsorolási rendszere; az ő arcukra Alinda már alig emlékezett, csupán a nagymama halk esti meséi őrizték meg az alakjukat. Apja konok célratörését és anyja szelíd, gondoskodó mosolyát az öregasszony emlékei táplálták bele a lány lelkébe, megóvva őt attól, hogy puszta biológiai alkatrésszé váljon a gépezetben.
– Apád pontosan ugyanígy szorította össze a fogát, amikor meg kellett védenie minket – suttogta a nagymama, miközben a száraz, megviselt kezével egy pillanatra megérintette a lány karját. – Nem hagyták, hogy kihűljön a szívük. Te sem hagyod, drágám.
A lány nem felelt, de a pedálok monoton kattogása közepette tekintete egy villanásra találkozott a szomszédos sornál dolgozó János-g534 óvatos, bátorító pillantásával. Ebben a szűkös, fémes világban Alinda megértette: a családja nem csupán a múlt elhalványult emléke, hanem az a megtörhetetlen szeretet is, amit a megpróbáltatások ellenére sem tudott kipréselni belőlük a kolónia.