Az önzetlen mozdulat

János az ajtólemezhez simult, majd amikor a szomszédos szektor szellőzőmotorja felbúgott, óvatosan átlépett a 14-es fülke küszöbén. Tenyérnyi fémtasakban szintetikus masszát hozott: a saját fejadagja felét, amit a műszak végén spórolt meg.
– A járőrök a C-szektor felé fordultak – suttogta a fiú, miközben tekintete megpihent Alinda arcán. – Ezt Kálmán bácsinak hoztam. Szüksége van az energiára, ha holnap is bírnia kell az ellenőrzést.
Kálmán lassan felnézett a fémfekhelyről. Remegő ujjai megérintették a tasakot, de nem bontotta ki. Szemeiben, amelyeket évek óta csak a dinamók hideg vibrálása táplált, fáradt melegség lobbant fel. Nem csupán élelmet látott a fiú kezében, hanem egy olyan mozdulatot, amit semmilyen kolóniai protokoll nem írt elő, s amit az Őrszemek logikája képtelen volt kiszámítani.
– A rendszer csak mér és elvesz, János – szólalt meg Kálmán rekedten. – Kilowattokban számolja a testünket. De amit te most idehoztál, azt nem a fémek termelték. Ez az, amiért még mindig nem gépek vagyunk.
Alinda közelebb lépett, és keze óvatosan simult János karjára. A lány megértette: az ember nem a születéssel vagy a számkóddal lesz emberré ebben a sötétségben, hanem minden egyes olyan pillanatban, amikor a másikat választja a rideg parancsok helyett.