Az L656 árnyéka

Alinda követte a nagymamát, aki szinte csontig hajlott testtel préselte át magát a szűk résen. A lány érezte a fém rideg érintését, ahogy a válla súrolta a nyílás peremét. Bent a sötétség még mélyebbnek tűnt, mint kint, a lámpás fénye alig hatolt be. A levegő állott volt, vastag porréteg fedett mindent, és valami nehéz, édes-savanyú szag vibrált a semmiben. János már lent várta őket, a rézspirál halvány, pulzáló fényt adott, ami épp csak megvilágította a közvetlen környezetüket. Egy régi, vasból készült rácsos folyosón álltak, melynek mennyezete olyan alacsony volt, hogy Jánosnak is meg kellett görnyednie.
Ahogy Alinda teljesen átjutott, egy halk suhanást hallottak a hátuk mögött. Nem fordultak hátra, tudták, az őrszemek nem adták fel a nyomkövetést. A nagymama kezét szorítva, a lány megpróbálta megnyugtatni dobogó szívét. János intett, hogy kövessék, és elindult a folyosón, melynek mindkét oldalán rozsdás fémlemezek takarták a falakat, valaha talán valamilyen gépészeti egységet rejtettek. A padlón olykor fémcsövek keresztezték útjukat, elbukni könnyű lett volna.
Néhány lépés után János megállt. A rézspirál fénye egy alakot emelt ki a homályból. Egy guggoló, emberi alakot. Alinda szíve megállt egy pillanatra. Nem mozdult. Aztán János közelebb lépett, a spirál fénye lassanként felkúszott az alakon. Egy üres, kihűlt ruházat volt, benne egy sorvadt, összezsugorodott test maradványai. Valaha ember volt. A csontok kilátszódtak a szakadt anyagon, a koponya üresen meredt előre. Évek, vagy talán évtizedek óta ült itt, mozdulatlanul, egy elfeledett sarokban. Egy arc nélküli halott.
A levegő még nehezebbnek tűnt, a „Mi lesz vele?” kérdése Alinda fülében visszhangzott. Ez a test volt a válasz, egy figyelmeztetés a végzetre, ami a kolónia falain kívül várhatott rájuk. A nagymama halkan felsóhajtott, de a hangja nem rejtett félelmet, inkább mély szomorúságot. „Még mielőtt bezárták az aknát…” suttogta, mintha magának mondaná. János lehajolt, és óvatosan felemelt egy kis fémlemezt a holttest kezéből. Rajta egy szám: L656. A lányra pillantott, és valami mélységes, közös megértés futott át köztük. A kolónia „napirendje” nemcsak a living-kvótát jelentette, hanem az ilyen névtelen végeket is, a csendes elmúlást a rendszer szélén. A halál valóságosabb volt itt, mint valaha.