A rejtett út — más fényben

János óvatosan nyúlt a résbe, a rézspirál hegye halk surrogással tapogatta a koromfekete üreget. A fém nem ütközött falnak azonnal, hanem tovább csúszott, jelezve, hogy a nyílás mélyebb, mint azt elsőre gondolta. Egy éles, rozsdás fémperem karcolta meg a spirál oldalát, majd a fiú keze behatolt egy szűk járatba. A levegő itt még állottabb volt, mint a sín mentén, nehéz, fémes szaggal telítve. János először csak a fejét dugta be, aztán óvatosan, lassan, mozdulatonként csúsztatta be magát a nyílásba. A sínre támaszkodva tolta be testét, a spirált maga előtt tartva.
Alinda érezte, ahogy a vér lüktet a halántékában. János eltűnése a szűk résben mintha a saját családjának széthullását vetítette volna előre. Mi lesz velük? Mi lesz a többiekkel? A kolónia falai között hagyott élet már elérhetetlennek tűnt, a biztonság illúziója szertefoszlott. A nagymama halkan nyelt, majd a lány füléhez hajolt. „Ne állj meg, szívem. A kolónia rendje csak egy halotti maszk. Az igazi élet odakint van, még ha ezt a kintet most mi teremtjük is meg.” Szavai melegséget adtak, de a bizonytalanság hidege továbbra is maró volt Alinda lelkében.
János végre jelezte, hogy átjutott. „Szűk, de járható,” suttogta vissza a sötétből, hangja fojtottan, de határozottan csengett. A nagymama megragadta Alinda kezét. „Most mi következünk.” A lányra nehezedett a döntés súlya. Visszafordulni már nem lehetett, az őrszemek valószínűleg már a nyomukban jártak. Előre kellett menni, az ismeretlenbe, ahová János, a rézspirál és a nagymama régi meséi vezették. Ez volt az egyetlen út. Egy kétségbeesett, mégis elkerülhetetlen döntés volt.
Egy utolsó pillantást vetett hátra a sötétbe, de semmit sem látott. Csak a fojtogató semmi ölelte körül. Aztán követte a nagymamát, aki már hajlott testtel próbált átjutni a résen. Alinda érezte a félelem szorítását, de valami új, hideg elszántság is éledezett benne. A kolónia nem volt többé otthon. Most már csak előre volt út, a szűk járatba, ami a szervizakna mélységébe vezetett, egy olyan helyre, ami a térképeken nem létezett. A bizonytalan jövő egyetlen reménysugara az volt, hogy talán, csak talán, odaát valami más várja őket, mint a pedálok monoton dübörgése és az őrszemek hideg tekintete. Mi lesz vele? A válasz a sötétben rejtőzött, a szűk folyosó végén.